Alessandro Baricco könyvéről lesz szó. A szó jelentése: selyem.

„Minden történetnek zenéje van. Ennek fehér zenéje. Ez fontos, mert a fehér zene különös muzsika, időnkint zavarba ejtő: halkan szól, és lassan kell táncolni rá. Ha jól játsszák, olyan, mintha a csönd szólna, s akik szépen táncolják, úgy tűnik, meg sem mozdulnak.”

Alessandro Baricco-nak négy könyvét olvastam, és mindegyik tetszett. Legjobban a Selyem című kisregény, amit ajándékba kaptam. Az első könyv volt egyébként, amit az író úrtól olvastam, ráadásul egy olyan embertől kaptam, akinek az ízlésében egyszer sem csalódtam.

A Selyem annyira tetszett, hogy miután elolvastam, másnap elmentem a könyvesboltba, megvettem az összes fellelhető példányt, azonnal szétosztottam a hozzám közel álló barátok és üzletfelek között. A Selyem egy abszolút-nem-konvencionális szerelmi történet, jólnevelt és gondosan karbantartott illúziókra alapuló szerelemre épül. Kitűnően rávilágít arra, hogy a szerelmes ember mennyire hinni akarja a viszonzást, pontosabban, mennyire nem a szemének hisz, és így tovább. Meg is filmesítették a könyvet, Keira Knigthley főszereplésével. Nos, az nem tetszett.

A japán művészek igyekeznek tökélyre fejleszteni azon képességüket, hogy az írásjeleket egyetlen, pontos és határozott kézmozdulattal a lehető legszebben fessék le a papírra. A Selyem történetét is ilyen pontos, határozott, felesleget nem tűrő mondatokkal építette fel az író. Nem tudom, hogy eleve így álmodta egymás után a történet elemeit, vagy írt egy verziót és azután minden létező sallangot megpróbált róla lefaragni, de az eredmény lenyűgöző.

A történet egyébként Lavilledieu-ben, Dél-Franciaországban kezdődik, ahol a főhős és felesége élnek, valamint a világ összes tájain bonyolódik, például Japánban is. A főhős, Hervé útközben sok mindent lát(hatna), de valójában szinte semmit sem vesz észre... Baricco az út során érzett feszültséget, amit a megérkezés iránti vágy fokoz a végletekig, ügyesen érzékelteti azzal, hogy egyre rövidebben, a végén már tőmondatokban írja le ugyanazokat az érintett állomásokat... Hervé nincs is jelen a saját életében, semmit nem lát a világ legszebb tájaiból, utazása semmi örömöt nem nyújt.

Aztán elolvastam a Novecento-t, amelyet Az óceánjáró zongorista legendája címmel filmesítettek meg, Tim Roth főszereplésével. De arról, hogy az viszont mennyire tetszett, majd legközelebb...

Ne csak vámpíros regényeket olvassatok, ellenben például Baricco-t!

Folyt. köv.!

(Az író fotója innen származik.)