Csíkszentmihályi Mihály 1934. szeptember 29-én született Fiumében, amely akkor Olaszország része volt, ma Horvátország területén található (Rijeka). A magyar származású pszichológus és egyetemi tanár szakterülete a fejlődés- és nevelés-lélektan, valamint a kreativitás- és tehetségkutatás. Híres elméletének hívószavát „flow”-nak nevezte el valamikor az 1990-es évek elején; ilyen rövid és frappáns elnevezést más nyelven azóta sem sikerült produkálni a fordítóknak. Ahogy könyvében is írja, az ókori kínai taoista bölcsek a „jü” kifejezéssel írták le ezt a tudatállapotot, másképpen a megfelelő, tao szerinti létezésformát, szó szerint: lebegést. Csíkszentmihályi Mihály elmélete szerint, a flow egy olyan állapot, amelyben az ember teljesen el tud mélyülni abban a tevékenységben, amit éppen csinál. A kontroll és fókuszáltság érzésével együtt a mindennapi gondok háttérbe szorulnak.

Részletek Csíkszentmihályi Mihály: FLOW Az áramlat c. könyvéből (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1997)

(Ez az összeállítás a korábbi posztok folytatása kíván lenni, amelyek ismeretében könnyebben felvehető a fonal.)

„Az örömérzet gyakran bukkan fel olyan sportokban, játékokban és más szabadidős tevékenységekben, amelyek élesen elválnak a mindennapi, számtalan rossz dolgot tartogató élettől. Ha valaki elveszt egy sakkjátszmát vagy hobbiból barkácsol valamit, nem kell aggódnia; a *valódi* életben ellenben kirúghatják azt az embert, aki elszúr egy üzletet, s előfordulhat, hogy emiatt nem tudja törleszteni a lakásrészletet, és a végén közmunkásként végzi. Az áramlat-élménynek tehát lényeges eleme a tevékenység feletti uralom érzete – vagyis, ha még pontosabbak akarunk lenni, az az érzés, hogy – a valódi élettel ellentétben – itt nem kell aggódnunk, ha mégsem tudjuk kézben tartani a helyzetet.”

„Az emberek nem [csak] azt élvezik, ha kontrollhelyzetben vannak, hanem ha ezt az uralmat nehéz helyzetekben gyakorolni is tudják. A kontroll átéléséhez fel kell adniuk a védelmező rutincselekedetek biztonságát. Csak akkor győződhetnek meg a kontrollhelyzetükről, ha a dolgok kimenetele kétséges, és ezt a kimenetelt befolyásolni tudják valamilyen módon.”

„Nagyon fontos és első látásra paradoxnak tűnik, hogy az áramlat-élmény során az ember elveszíti az Én-érzetét, és utána az Én megerősödve kerül ki a tapasztalatból. Úgy tűnik, mintha Én-tudatunk időnkénti feladása egyenesen szükséges lenne ahhoz, hogy erős Énképet tudjunk felépíteni magunkban. Az áramlat-élmény során lehetőségünk adódik, hogy a legjobbat nyújtsuk, ami tőlünk telik, és folyamatosan egyre magasabb szintre kell emelnünk készségeinket.”

„Az élmény átélésekor nincs szükségünk arra, hogy elgondolkodjunk azon, mint is jelent ez az Énünk számára – ha mégis tudatosak vagyunk, akkor élményünk nem lehetett túl mély. Utána azonban, amikor magának a tevékenységnek vége, és az Én-tudat visszatér, az Én már nem ugyanaz, mint az élmény előtt volt: új készségekkel és teljesítményekkel lett gazdagabb.”

„A tökéletes élményről beszélve eddig olyan tevékenységeket említettünk, mint a zeneszerzés, sziklamászás, tánc, vitorlázás, sakk és így tovább. Ezek a tevékenységek azért segítik elő az áramlat-élmény megjelenését, mert eleve olyanra tervezték őket, hogy segítségükkel a tökéletes élmény könnyebben elérhető legyen. Jártasságot igénylő szabályaik vannak, célokat állítanak fel, visszacsatolást biztosítanak és lehetővé teszik a tevékenység feletti uralom gyakorlását. Megkönnyítik az elmélyülést és összpontosítást azzal, hogy a tevékenységet a lehető legtávolabbra helyezik a mindennapi lét *valódiságától*.”

„Kutatásaink során úgy találtuk, hogy minden áramlat-tevékenységben volt valami közös, akár a versengésen, akár a szerencsén, akár a tapasztalat más aspektusain alapult: lehetővé tette a felfedezés örömét, egy olyan kreatív érzést, amellyel a személy egy új valóságba léphetett be. Ezzel nemcsak a teljesítőképesség magasabb szintjeire jutott el, de olyan tudatállapotokban is, amelyekről eddig még csak nem is álmodott.”

„Miért vezetnek az áramlat-tevékenységek a felfedezés és a fejlődés felé[?] Az ember nem élvezi, ha hosszú ideig ugyanazt kell művelnie ugyanazon a szinten. Vagy unatkozni kezd, vagy frusztrált lesz, és ekkor az öröm iránti vágy arra ösztökéli, hogy készségei körét fejlessze, vagy újabb módon találjon felhasználásukra. Ne várjuk azt, hogy csak azért, mert valaki objektíven részt vesz egy tevékenységben, automatikusan a megfelelő élményben részesül. Nemcsak az számít, milyen *valódi* lehetőségeket kínál egy helyzet, hanem az is, hogy ezekből az illető személy mennyit vesz észre. [Viszont] nem a valóban meglévő, hanem a vélt készségeink aktuális szintje dönti el, hogy mit érzünk.”

Folyt. köv.!

(Kép innen.)