„Nagy gyakorlatom volt abban, hogy átjárjam a gazdagság és a szegénység között húzódó határt... Meg kellett birkóznom azzal a helyzettel, hogy miközben az egyik nap olajmágnások, maharadzsák és médiacézárok között üldögélek, másnap reggel megint iskolába vagy egyetemre kell mennem, vagy éppen szabadúszóként kell boldogulnom. Egész életemben szenvedtem a Ritz szálló pincérje szindrómától, attól a fajta pazarlási láztól, amely rendszerint az osztályon felüli szállók alkalmazottait támadja meg. Nem képesek megbirkózni azzal, hogy napközben állandó luxus és szemfényvesztés veszi körül őket, estéiket viszont bérlakásukban töltik, ahol csöpög a vízcsap... Előfordult, hogy igen jól kerestem, de a pénzt jellemzően mindig gyorsabban költöttem, mint ahogy megkerestem... Fokozatosan értettem meg, hogy az életminőséget nem javítja tovább, ha az ember Picasso-t akaszt a vendégvécé falára.”

(Alexander von Schönburg)