Ha valakinek az eddigi posztok alapján az a benyomása támadt, hogy dolcimania csak főz és utazik, egyébként meg egy divatmajom: nem téved. De azért a kultúra is érdekli egy kicsit... Az olasz építészet és az olasz városok, városkák hangulata például.

Martin Booth: Az amerikai c. regénye érzékletes leírást ad egy képzeletbeli észak-olasz városka hangulatáról, városszerkezetéről és építészeti jellemzőiről. Főhőse, „Signor Farfalla” – saját történetét mesélve – monológjában maga is írja, hogy ezen összefoglaló alapján meg nem találjuk, hogy hol is van pontosan, mert ezek a dolgok minden olasz várost jellemeznek. Bár a könyv maga egy ridegnek tűnő, profi bérgyilkos-szerűségről szól, a táj szépsége őt sem hagyja hidegen a sztori szerint.

„Szeretek itt élni. A bor kitűnő, a nap tüzes, az emberek pedig elfogadják a múltjukat olyannak, amilyen volt, és nem kérkednek vele. A nők lágy, odaadó szeretők... a férfiak pedig szeretnek jól élni. És mindent érzéssel csinálnak. Szívvel, lélekkel – ebben senki nem szenved hiányt. A közalkalmazottak tisztán tartják az utcákat, és biztosítják a forgalom folyamatosságát, a vonatok pontosan járnak, és a csapokból folyik a víz. A carabinieri és a polizia rendületlenül üldözik a bűnt, a maguk bevált módján, és a polizia stradale gondoskodik róla, hogy betartsák az előírt sebességet az utakon. Az adóbevallásnál nem kukacoskodnak minden filléren. És mindeközben az emberek élnek, bort isznak, megkeresik és elköltik a pénzt, és hagyják hogy minden menjen a maga útján. A senza formalita akár Olaszország nemzeti jelmondata is lehetne.”

„Nekem ez a legjobb hely a világon. Itt maradnék az idők végezetéig és valószínűleg sohasem találnának rám. Rejtve maradnák a világ szeme elől, akár a csatornabejáratnak álcázott etruszk sírok a Via Appia mellett.”

Hát, igen: az olaszokat nem kell tanítani az élet élvezetére... ők találták fel a „dolcevitát”! A fenti idézet kissé túlzó a jól működő és kiválóan szervezett olasz mindennapokról, de tény, hogy Olaszország a legkellemesebb, legélhetőbb környezetet és életvitelt kínálja bárkinek is, aki arra téved. Kétségtelenül szervesen együtt élnek kultúrájukkal, történelmükkel, építészetükkel és földrajzi adottságaikkal.

„Az udvar közepén áll egy szökőkút... A szökőkút vize hűsen csordogál a falán megtelepedett moha és algafüzérek között, a cseppek megsokszorozódott visszhangja úgy szövi át az udvar csendjét, mint sötét erek a márvány testét. Mintha visszértágulatok borítanák a megvénült épület szívét. Mert a szökőkút az épület szíve... Valahányszor ránézek, eltűnődöm rajta, hogy a víz vagy inkább maga a kőből mintázott szoboralak hűsíti az udvart körülölelő házat. Minden bejárati ajtó, lehúzott redőnyű ablak a kútra néz, az erkélyek is mintha fölébe hajolnának... Télen, amikor a hegyek tetején hósapka borítja, és a városka szűk utcáin dérré fagy a hajnali harmat, a kis kút is megadja magát a fagynak, de az mégsem tud teljesen erőt venni rajta... a víz renületlenül csöpög tovább.”

„A kúton túl súlyos fakapu nyílik a vialettora, a ház mögötti keskeny utcácskára. Ez nem más, mint egy sikátor az egymással szemben álló magas házak között, amelyet még keskenyebb sikátor keresztez. Valaha kerti sétány volt. Legalábbis Signora Pasca ezt állítja... Ezért is nem vicolo vagy passaggio, hanem vialetto. Szépen hangzik, kár, hogy nem igaz... A kút jobb oldalával szemben indul az a meredek kőlépcső, amely felvezet a lakásomhoz, a negyedik emeletre. Épp körbejárom a négyzet alakú udvart, mire felérek. A lépcsőfokok közepe alaposan kikopott az évszázadok során... A falakat tejeskávé színűre festették, csak az erkélyeket tartó oszlopfők fehérek, de már több helyen lepergett róluk az enyves festék. Azt mondják, a gipszburkolat minden évben akkor reped tovább, amikor a hegyekben leesik az első hó. Az itteniek számára ez a legmegbízhatóbb barométer. A zsalukat minden ablakon lakkozott fából – a színéről ítélve bükkből – készítették, ami ritkaságszámba megy. Olaszországban elvétve látni bükkből készített zsalukat.”

Szinte látja maga előtt az ember a képet, amelyet az író lefest Olasz városokban sétálva, bármelyik kapun belesve, hasonló épületeket láthat maga előtt az utazó, kis szökőkúttal, udvarral. E házak, paloták állapota az egész elnyűtt, mohás, kopott, növényzettel benőtt, pergő festékes verzióktól a ragyogóan rendben tartott, felújított, modernizált darabokig terjedhet. Mindegyik páratlan a maga nemében. Itt egy különleges kapuzat, ott egy erkélyrács, amott egy falfreskó vagy egy harsogó dézsás növény segít majd felidézni, pontosan hol jártunk. Mindegyik épületnek megvan a maga története, sajátos miliője – a korábbi és jelenlegi ott lakók elbeszélései, felszedett pletykái és legenda-költései alapján.

„Kedvelem ezt a házat. Abban a pillanatban megtetszett, amikor először hallottam a szökőkút hangját, és az első szóbeszédeket az itt elkövetett gyilkosságokról. Ennél megfelelőbb helyet keresve sem találhattam volna... A lakásom közelébe már többen is eljutottak, láttak jönni-menni a környéken. Amikor összefutok velük, mosolyogva köszöntöm őket, hozzáteszem jókívánságaimat, esetleg célzok rá, hogy ideje félretenni a munkát, hiszen a nap már magasan fenn jár. Megkérdezem, mit szólnának egy pohár borhoz valahol a közelben. Vagy a Piazza di S. Teresa-i bárba megyünk, vagy a másikba a Piazza Conca d'Oro-ra...”

A dolce far niente feltétlen és bűntudat nélküli élvezete. Ha egy olasz meginvitál egy kávéra, borra, jó ételre valahová, nem szabad nemet mondani. Főhősünk jól vette az akadályt, amikor maga hívta el új ismerőseit egy kötetlen csevejre. Az olaszok ugyanis minden alkalmat megragadnak, hogy félretegyék a munkát, és a lényegre koncentráljanak: egymásra, az életre, az örömökre. Márpedig a kulinária maga a feltétlen életöröm. Mindig adódik egy névnap, születésnap, házasságkötés, keresztelő, előléptetés, költözés, amit meg lehet ünnepelni. Ha véletlenül mégsem, valamilyen névadó, családhoz köthető, környékben tisztelt szentnek biztos nevenapja, ünnepe vagy hozzá köthető eseménye állt elő. Úgyhogy – napszaktól függetlenül, csak ne kora reggel - irány a kávézó, bár vagy étterem!

„Engedd meg, hogy ismeretlenül is adjak egy jó tanácsot. Ne próbálj megkeresni. Egész életemben észrevétlenül vegyültem el az arctalan tömegben... De hát ott van a Piazza di S. Teresa, mondhatnád, ahol egy bizonyos Luiginak van egy bárja. Vagy Signora Pasca... Felejtsd el, csak az idődet pocsékolnád... Legalább ezer Piazza di S. Teresa van az országban, és legalább tízezer névtelen sikátor, amelyek nincsenek rajta egyetlen térképen sem, csak az ott lakók ismerik őket meg a helyi postás.”

Firenzében, Parma-ban, Veronában vagy Velencében tobzódni lehet az ilyesféle hangulatokban. Szinte minden sarkon lát az ember egy olyan épületet, épületrészletet, szobrot, üzletet vagy utcácskát, ami megállítja. Sosincs elég fotóm ezekről, mert ugye kétféle ember van: aki nézi és átéli, meg aki dokumentálja. Sosincs mindkettőre elég idő. Próbálom, próbálom, de azért az emlékezetemben sokkal több ilyen hangulat és emlékkép van, mint a digitális archívumban.

„Maga a lakás teljesen szeparált és külön bejáratú. Csak egyetlen ajtón keresztül lehet bejutni, nincs hátsó lépcső, és nincsenek fölébe magasodó szomszédos épületek... Valójában a lakás háromszintes, miután a ház egy hegyoldalon áll, amelyre az egész városka épült. A negyedik emeleti teraszon lévő főbejáraton beépve egy keskeny előszobába jutunk, ebből nyílik a nagyobbik nappali szoba. Tízszer hét méteres, tágas, világos helyiség. A padlón nagyméretű, tizenhetedik századi kerámiacsempe. Eredetileg vörös lehetett, ma már inkább okkersárga... Ha leülök a loggia közepén, a boltíves kupola alatt, se az udvarról, se a szomszédos házakból nem látnak. Csak a domboldalon álló templom tetejéről vagy oromfaláról lehetne benézni, de az épületet éjszakára bezárják, máshol pedig lehetetlen bejutni, olyanok a falai, akár egy börtönerődé. Tornya nincs, a megmászása pedig a legelszántabb vállalkozót is komoly próbatétel elé állítaná.”

A templom minden olasz városka elmaradhatatlan része, természetesen, övezetenként minimum háromnak kell lennie. A legismertebb szenteknek, a környék védőszentjeinek emelt templomok, szobrok, kőkeresztek és dísztáblák világában járunk...

„A kupolaszerűen kialakított mennyezetet aprólékos gonddal kidolgozott freskó díszíti. Becslésem szerint legkevesebb háromszáz éves. A loggiáról szemünk elé táruló vidéket ábrázolja: a körben elnyúló hegyvonulatot, a templom homlokzatát. A táj körvonalai azóta sem változtak. Fölötte az azúrkék égbolt, rajta aranyosan ragyogó csillagok. Itt-ott már megfakult, sőt, le is kopott a festék, de az összképet tekintve a freskó még mindig kifejezetten jó állapotban van.”

„Nappal jobban szeretek otthon lenni. A nyitott ablakon keresztül az egész lakást átjárja az udvarról érkező hűs levegő, a nap pedig délelőtt az egyik, délután a másik oldalról ragyogja be a szobákat. A tetőcserepek pengő hangon pattognak a hőségben, a kőpárkányokon gyíkok kergetőznek... A táj a nappal együtt él, lélegzik, változik. Minden napszakban – a hajnali ködben, az éles délelőtti napsütésben, a kábult kora délutáni hőségben, az alkonyi bíbor ég alatt, amikor a hegyi falvakban kigyúlnak az első esti fények – más és más arcát mutatja. Nem tagadom, van bennem valami romantikus.”

Megragadó, ahogy Booth leírja egy ideális fekvésű és hangulatú lakás legfőbb jellemzőit, azonnal el is fogadnám. Minden adott egy pihentető sziesztához, az inspiráló munkavégzéshez, estébe hajló délutáni összejövetelekhez és különösen az esték nyugalmához egy ilyen környezetben. Az ember képzeletben már bort is nyit, könnyű pastát dob össze, dolcit kerít hozzá és megissza aznapi utolsó kávéját az esti fényekkel övezve a loggián...

„Többnyire kora reggel megyek ki a városba. A vialettoban jó másfél órával tovább időzik az éjszaka... Az utcákon ilyenkor még nem jár senki. Mintha egy eltévelyedett szellem lennék, akit cserbenhagyott az időérzéke... Esténként is gyakran kimozdulok otthonról. Ilyenkor nagy az élet az utcákon, de sehol nincs tömeg vagy zsúfoltság...”

A korán kelés nem tűnik nyomasztónak egy ilyen kellemes környéken, az esték meg különösen vonzzák az embert olasz vidéken. Később kelnek, később is fekszenek, igazán csak este indul be az élet feléjük. Amikor itthon már vacsorához készülődünk, sőt, nyugovóra térünk, ott akkor kezdődik minden. Barátok, családtagok, ismerősök, munkatársak verődnek össze törzshelyeiken. Persze, máshol vacsoráznak, lehetőség szerint, máshol kávéznak és megint új helyre ülnek be bulizni. Szüntelen körforgásban van mindenki és a társaság együtt is: zajlik az élet éjfélig, éjjel egyig is akár. Senki sem siet haza, miért is tenné?

„Hadd meséljek még a loggiáról elém táruló panorámáról... a háztetők fölött szinte az egész völgyet és a mögötte magasodó hegyeket belátom dél-délkelet – észak-északnyugati irányban. Látom a templomot és a Viale Nizza impozáns platánsorát. A házakat mindenhol cserepekkel borítják, amelyekből miniatűr házikókként emelkednek ki az ugyancsak cserepekkel fedett, sátortetejű kémények... A házak lépcsőzetesen ereszkednek egészen a folyó és a part menti vasútvonal fölé magasodó sziklaperemig. A folyón túl a völgy harminc kilométer hosszan szeli át a hegységet. Két oldalán ezer méteresnél is magasabb hegyek emelkednek, de a lábuknál már lankás lejtőkkel simulnak bele a völgy alján végighúzódő széles síkságba... rendíthetetlen éberséggel őrzik a táj békéjét. Télen száz méterrel a völgy fölött az egész táj fehér köntöst ölt.”

„Egy távolabbi ormon kevély várkastély töri meg a hegygerincek hullámzó ívét – akár egy sziklából faragott óriási sarkantyú. Maga a vár romokban hever, csak a mintegy háromhektárnyi területet körbezáró, külső védőfalak állnak... A kastély területére mindössze egyetlen, vasráccsal védett kapun lehetne bejutni, ha nem zárták volna le három lánccal, amelyeket masszív biztonsági lakatok rögzítenek... A vár a jelek szerint ma is ugyanolyan hozzáférhetetlen, mint a keresztes háborúk idejében volt."

"Nem messze a várkastélytól áll egy romos kolostor is, a Convento di Vallingegno. Kísérteties hely. A külső falak itt is viszonylag épek, de az udvarban álló épületek sokkal jobb állapotban vannak, mint a várban. Van, amelyiknek még a tetőszerkezete is ép. A helybeliek szerint, kísértetjárta hely... A romok közelében több kisebb falu is fekszik... Többnyire apró, foghíjasan lakott települések, amelyek lakossága emigrált. Ismerem mindegyiket. A távolabbiakat is, a hágókon túl, ahová csak a zergék taposta ösvényeken át lehet eljutni... Itt tényleg minden csupa történelem: a vár, a kolostor, a falvak, a híd, az utak, a templomok és maga a föld. Ezt szeretem ebben a tájban: a mindennapok történetének e keresetlen, természetes tanúit.”

(Kép forrása.)