„Már beszéltem arról, hogy Rosetta a születése óta magában hordozott valami különleges tökélyt: ami volt, az minden ízével, maradéktalanul volt, a kétkedésnek, az ellentmondásnak még a szikrája is hiányzott belőle és énbennem elejétől fogva olyanfajta meggyőződés élt, hogy ha valaki szent, hát az én lányom az. Most pedig ezt a szentekhez méltó tökélyt, amely, mint már említettem, főként tapasztalatlanságból és az élet nemismeréséből fakadt, halálra sebezte mindaz, ami a templomban történt, és egy másfajta, az előbbivel homlokegyenest ellenkező tökély lett belőle, amiből hiányzott minden mértéktartás, minden megfontoltság és minden okosság, ami a mindennapi életben tökéletlen, de az életben járatos ember sajátja... szinte hát jobb, ha az ember nem születik tökéletesnek, hanem az élet során válik, ha nem is tökéletessé, de legalább jobbá, mert ettől a kezdeti, csalóka tökélytől a tapasztalat meg az élet tökéletlenségei amúgy is megfosztják.”

(Alberto Moravia: Egy asszony meg a lánya)