Heltai Jenő: Papagáj

Van egy beszédes, tarka papagájom,

Zöld, lila, sárga indiai álom,

Dús hindu erdők pesti ivadéka,

Madárba ojtott kis szanszkrit poéta.

Van palotája, álezüst kalitja.

Tud magyarul is (borbélyom tanítja).

De szó, mi szó: nem önt szavába lelket.

Színész. Utánoz. Súgónak felelget.

Kezemre száll. Kilop belőle mindent.

A félszemével gyakran rámtekintget,

Mint hogyha Delhi istenadta barma

Sötét agyamban olvasni akarna.

Olvasni azt a sánta, suta verset,

A belefojtott vágyat és keservet,

Amely fölsír a megkínzott papíron...

Ó, gyönyörű vers, soha meg nem írom!

Ő is dalolna rímet rímre ríva,

Segítsetek rajt' Bráhma, Visnu, Síva.

Ó, valamennyi indiai isten,

Két papagájon egyszerre segítsen!

Mi fűti? Abból semmit el nem árul.

Tán álmodik csak messzi Indiákrul,

Szegény emigráns! Papagáj-fölötti

Leküzdhetetlen, bősz honvágya gyötri.

Mint hogyha űznék böjtölő fakírok,

Az asztalomra rárepül, ha írok,

Toppant, fütyöl, zúg, mint parányi bomba

És belekukkant nyers kéziratomba.

Tintás sorok közt mérgesen ha cirkált,

Maga mögött nem hagy, csak irka-firkát.

De belenyugszok, tépegesse, rágja!

A papagájnak jó a kritikája.

Hamar megúnja, nem sokáig olvas,

Mert szíve fáj és Indiákra szomjas.

S a kék Gangeszre emlékezve vissza,

A tollamból a kék tintát kiissza.