Mindkét kérdés egyszerű. Azért írok, például blogot, és offline naplót, meg karcolatokat és könyvet, mert kell. Grafomán vagyok. A legkönnyebben szavak által fejezem ki magam. Van, akinek az énekléshez van tehetsége, van, akinek a festészethez, nekem ez megy. Könnyedén és egyértelműen. Persze, ezt is érdemes gyakorolni.
Mindig sokat olvastam és egy idő után sokat írtam is. Ötévesen tanított meg Apa olvasni, 7 évesen már az idegen szavak szótárát böngésztük együtt. Olyan könnyedén bújtam bele a mesék, majd a szépirodalom és aztán a lektűr világába, mint ahogy a szivacs szívja fel másodpercek alatt a vizet. Otthon sok könyv volt, mindig találtam olyat, amit szívesen levettem a polcról. Persze, azokat a könyveket is, amelyekről mondták, hogy nem szabad, még nem fogom még úgysem érteni. Imádtam az irodalmat, és szerencsém volt az iskolákkal, amelyekbe jártam, mert jól és értően fogták a kezünket irodalomtanáraink.
Könyvekkel kapcsolatosan hatalmas élményeim adódtak, mint például kamaszkoromban egy ismeretlentől ajándékba kapott Truman Capote könyv, a Tóth Árpád sétányon. Vagy amikor családi kapcsolatok révén közelebbi ismeretségbe kerülhettem egy azóta elhunyt meseíróval, és az egyik születésnapomkor, már az egyetemi időszakban dedikáltathattam vele gyermekkorom kedvenc mesekönyvét. Ami szinte darabjaira volt szétesve, ki voltak színezve az illusztrációk benne (és ákombákom kommentárokkal voltak ellátva), azaz látszott, hogy tényleg rongyosra olvastam. Nem tudom, melyikőnk volt jobban meghatva a könyv láttán: az író, vagy az olvasó a dedikáláskor?
És persze feledhetetlen élmény volt ugyanezen író egyik könyv-bemutatóján Alexander Brody róla szóló, személyes hangvételű méltatását hallgatni, akinél szerényebb gentleman-t talán nem is hordott a hátán a föld. Valószínűleg még néhány múzeumi példány akad a „fajtájából” Angliában a klubok hátsó helyiségeiben, talán.
Aki többet olvas és emiatt kénytelen a fantáziáját használni, valószínűleg kreatívabb és fantáziadúsabb lesz, mint aki készen kapja mások képzeletét például filmek formájában. Nem akarom szembeállítani a két műfajt, dehogy. Sőt, a színdarabokat is behoznám, meg a zenét hozzá. Legalább olyan katartikus élmény volt egy 12 majom, vagy egy Mario és a varázsló Mácsaival Cipolla szerepében, mint amikor először olvastam a Zorbász, a görögöt. De tény, hogy meg kell erőltetni a képzeletet, ha „csak” olvas valamit az ember, nem kap hozzá képeket és hangokat. Emiatt marad nekem az első az olvasás és az írás.
Hogy miért írok röviden (ide is), ha már írok? Mert nem akarok semmit agyonmagyarázni. (Arra ott van a saját, papír alapú naplóm.) Itt inkább megmutatom, ami éppen foglalkoztat, felvillantok egy élményt, egy hangulatot, de rá szeretném bízni az olvasóra, hogy alakítsa ki a saját véleményét, ragadja meg a saját élményét a felvetésben. Szeretném, ha utánanézne mindenki annak, ami felkelti a figyelmét. Túl sok mindent kapunk készen, például: egy átlagos délelőtt folyamán egy átlagos munkahelyen a többség a legnagyobb hírportálok és véleményblogok információit szajkózza, és nagyon jól értesültnek érzi magát közben. Ez az, ami tényleg fontos?
Én máshogy döntöttem. Nekem nem az a fontos, amit mások - szinte erőszakkal - a képembe tolnak. Ritkán nézek tévét és olvasok újságot, de ha megteszem, utána szeretek elgondolkodni az információkon, és kialakítani a saját véleményemet. Ez nem jelenti azt, hogy nem kérdezek meg egy témában nálam jártasabb személyt, ha érdekel valami, vagy nem beszélem meg „az élet nagy kérdéseit” a szeretteimmel.
Az itt nem közölt, rövidebb írásaimban gyakran egészen kevés információt adok a szereplőkről és a körülményekről. Mert akkor és ott nem az a lényeg. Mindenki elképzelheti a cselekményt vagy történetet közeli és ismert, de távoli, egészen extrém körülmények között is, ahogy tetszik.
Nekem fontosabb, hogy két személy (minden jellemzőjétől és körülményeitől lecsupaszítva) beszél egy problémáról, helyzetről, és próbálják megoldani, minthogy agyonmagyarázzam, hogy ezek most friss párosítás, egy férfi-egy nő, Magyarországon a XXI. században. Mert nem ez a lényeg. Hanem, hogy elgondolkodjon az olvasó, hogy neki mit mond a történet. Mindenki a személyes világába szője bele a gondolataimat.
A felhők vonulása meg azért érdekes, mert nemrég Magritte életművének egy részéből láttunk kiállítást, és megállapítottuk, hogy az ég és a felhők tekintetében fantasztikus a színkezelése. Az óriás rózsát ábrázoló képe élőben egy korallszínű látványorgazmus, amit egyetlen album egyetlen képén, sem reprodukción nem tudtak még visszaadni a rendelkezésre álló nyomdatechnikával, mindenhol csak tapétaminta maradt.
Hát, ez a jó a személyes interpretációban, erről van szó kérem, e blogon, csak az utóbbi bekezdésben a festőművészet vonatkozásában! Még egy darabig látható a kiállítás a bécsi Albertinában...
