„Arbuck hitetlenül bámult a bezáródó ajtóra.

- Hé, szivi. Engedjél be, szivi. Te bírsz engemet, szivi. Engem bírnak a nők. Én nem köhögtem ki a számlát öt helyett, az öt ismerősöd helyett, akiket életemben most láttam először? Ha másért nem, már ezért is bírsz, igaz szivi?

Előbb csendesen, majd erélyesebben kopogott az ajtón, végül néhány lépést hátrált, leszegett fejjel és görnyedten, mintha neki akarna rohanni, hogy betörje. De aztán mégis inkább leviharzott a lépcsőn, s csak a falat verte az öklével.

Amint a lépcső aljára ért, kinyílt a lakásajtó, s a lány kidugta a fejét.

- Egy pillanatra, Mr. Arbuck.

A férfi visszafordult, s feldúlt arcán a megkönnyebbülés olaja ömlött el. Szóval csak tréfálnak itt vele.

Fogadja meg a tanácsomat, drága – szólt utána a lány, csöppet sem tréfás hangon. - Ha valamelyik kislány legközelebb megint aprópénzt kér, amikor a mosdóba megy, ne húsz centtel szúrja ki a szemét!”

(Truman Capote: Álom luxuskivitelben)