Rossz hír, hogy nem minden rejtvénynek van megoldása, nem minden krimi végén derül ki, hogy ki a gyilkos, és nem minden hős nyeri el méltó jutalmát. Nincs végső igazságosság. Néha a dolgok feltáratlanok maradnak. Élünk, legjobb tudásunk szerint, kisiklunk és újra pályára tesznek. Defektet kapunk, de általában akad egy pótkerék, vagy legalább, aki bevontasson. A sötét oldal is csak egy színre alapul. Egy tisztességes, vallásos családból nézve egy nemzetközileg befutott médiacsillag lehet a legmélyebb fertő szimbóluma, fekete bárány, de egy drogosokkal teletömött rehabilitációs intézet szempontjából csak egy potenciális, kedves, új ügyfél. Még bármi lehet belőle, mondjuk szürkül a Fekete Bárány.

Mondjuk nem fejlődtek ki a gyökerei. Puhán tapogatózik, araszol előre a sötétben (vagy néha félhomályban), és ez nem jó. Nekem nem jó. Nyűgös, nyirkos, nyavalyás? Értem, ingoványos a talaj, rosszak a beidegződések, károsak a szokások. Persze, mindenkinek más - a kölcsönös idegesítés érdekében. Nyögvenyelős, egymás vállán sírós, elidegenedős és hüppögve vagy dühöngve újból erőt merítős. Egymással alkudozós, zsarolós, gesztusokat provokálós.

Néha felsziporkáz, szórakoztat, elámít, de végül is elkeseredett. Alapvetően ki- és beszámíthatatlan. Időszakonként mindennap jelentkezik, nem másért, mint a Végső Válaszért. Ja, az könnyű! 42. Miért nem olvas Douglas Adams-et? Don't panic! Időnként eltűnik, hogy utána jól megfontolt, lassan artikulált és körülhatárolt mondatokkal prezentáljon végső válaszokat, megigazulást és fölényesen kijelentse, ő már soha többet nem tudna olyan kétségbeesett lenni, mint volt korábban. Hiszen az eltelt teljes két hét (?) mindenre választ kínált. Aztán persze újra szétesik.

Olyan szívesen bíztatnám, hogy ne félj, minden jóra fordul, és később könnyebb lesz. De ez nem igaz. Van, akinek könnyebb lesz. Van, akinek sikerül, aki jó helyen makacskodik, emberére talál és mondjuk néhány léggyökeret földbe márt és célra tart. Van rá példa, persze, hogy saját családot, céget, akár birodalmat vagy országot és hagyományt alapít, és működik. De legtöbbször nem. Mert nem hisz benne valójában, hogy létezik ilyen. Semmi víziója, csak a "több kell, jobb kell, más kell". Vedd és vidd. De mit??

A segítő szándékúakkal mondjuk egész jó. Kényelmes. Ők olyan Normálisnak Mondható Emberek, akik vagy a ritka számban megtalálható, gyógyult (vagy éppen valaki/ valami/változatos függőségek miatt stabil) defektesek köréből származnak, ezért megértőbbek, vagy volt olyan hozzájuk közel álló ember, aki ilyen volt, és tudják, hogy körülbelül hogy kell az ilyet kezelni. Tőlük sok jót lehet kapni, rejtély, hogy a saját ügyeiken kívül hogy van még idejük mások hülyeségeire, különösen, ha azok annyira távol állnak attól a támogató közegtől, amibe ők hazatérnek. És hogy nem sokallnak be? És hogyan tudnak még másokra is odafigyelni, pedig sokkal több időt, energiát áldoznak a sajátjaikra egy rövid időszakban is akár, mint kisiklotték családtagjai egymásra vagy magukra éveken át sem?! És tudnak.

És hát ott vannak a Félvakok. Akik annyira világjó helyzetbe keveredtek valahogy, hogy fogalmuk sincs, mennyi „állatot” hord a hátán a föld. Vígan belemasíroznak bármely pszichopata, szociopata és szadista szeánszára egy jó naiv körbecsodálkozásra. Kihasználhatóak, manipulálhatóak, meg lehet próbálni őket kisiklatni. Szépen apróra gyalulni. Csodák-csodájára nagyon sokszor nem sikerül. Aki alapvetően jó háttérrel indul, és oda is figyelnek rá, azt nem lehet egykönnyen kibillenteni. Egy darabig lehet box-zsák, de előbb-utóbb feltűnik neki, hogy nem olyan a hangulat, mint elképzelte. És amikor elmúlik az a motiváció vagy kötődés, ami alapot adott a kihasználhatósághoz, némi rekreáció után újra elindulnak egy pszichopatát keresni. Nem is mindig sértődnek meg, vagy keserednek el. Mert nem hisznek a szemüknek.

De valahol a szívem mélyén mégis irigyeltem őket, hogy honnan van ez az erő is, amivel nyugtázzák a sors pozitív vagy negatív eseményeit. Belenyugszanak abba, amivel bírkózni kell, és elfogadják nyugodt szívvel, amit ajándékba vagy erőfeszítéseik eredményeképpen kapnak, mert úgy tudják, hogy megérdemlik. Nem a múlttal vagy a jövővel vannak elfoglalva. Hogy mit csináltam a múltban, ami miatt én biztos nem érdemlem ezt meg, vagy úgyis elkövetek valamilyen hibát, és akkor ettől a jó dologtól majd megfosztanak, mint érdemtelent. Nem is nézegetik a rossz dolgokban sem a (t)rendet, jaj, istenem, hányadik istencsapása már ez, és persze: mi jöhet még?! Mert ez önsajnálat lenne, aminek meg mi értelme, ugye?