Nem is ide akartam jönni. Nem is így akartam élni. Nincs is kolbászból a kerítés. Itt sem angyalok az emberek. Még az infláció és a recesszió is utánam jött. Pedig őket különösen nem kedvelem. Mégsincs panaszra okom. Korábban is átutazó voltam az életemben, hát, most is az vagyok. Nekem nincs is igazi végállomásom, egy végtelenített körjárat vagyok: jó napot kívánok, a jegyeket-bérleteket kérem. Vannak emberek, helyek, események, vagy társak, családtagok, munka- és szállásadók, támogatók, barátok és mecénások, szeretők és háziállatok... dolgok, az életemben. A vonat állomásai.

Itt csak 10 percet állok, igyekezzenek, zárom az ajtókat, majd ott hosszabban időzöm, sok az átszálló és a poggyász, meg tankolnom is kell fűtőanyagot és egyebeket az útra. Ott majd lesz idő kicsit megpihenni, aztán indulás tovább. Vár a nagyvilág. Szóval, itt is csak átmenetileg vagyok.

Annak ellenére, hogy mindig nevettem azokon, akik átmeneti időszakokról beszéltek. Mintha több párhuzamos életük lenne, vagy bármikor visszatérhetnének a kezdőpontra. Hát, nincs is átmenet. Mindenki egyszer, egyenes vonalban, kisebb-nagyobb egyenetlenségekkel él, előrefelé. Nincs rükverc, nincs átmenet, csak úgy élünk.

Van, aki egy sima, csendes, falusi úton sétálva, van aki őrült, fejtetőre állítós-nyolcas hurkokkal teli hullámvasúton, egy lüktető nagyvárosban. De senki sem fordulhat vissza. Ebben olyan demokráciaféle van. Olyasmi, mint az időjárás. Adott környéken mindenki egyenletesen számolhat vele, ha szegény, ha gazdag, ha öreg, ha fiatal, ha szép, ha ronda és így tovább.

Még akkor is, ha itt is lilára festettem a falakat, felraktam a fehér függönyöket és bútorhuzatokat, kitettem a fekete-fehér családi fotókat, áthoztam a kutyám, kirakodóvásárt csináltam a konyhából, hadrendbe állítottam a laptopom és megmaradt könyveimet, akkor sem hasonlít arra a bizonyos lakásra semmi itt. Ez már egy másik átmeneti hely, egy másik átmeneti élet átmeneti időszakában. Csak a hülye állomáson való, felesleges ácsorgás állandó, az. A mit sem sejtés.