Nem értettem vele egyet, hogy oda menjen a lábak tulajdonosa. A fickó veszélyes. Nincs vesztenivalója lelki értelemben, és emellett túl gazdag. Fizikai síkon is elveszíthet mindent, azt sem érdekli. Megsérült valami házasság-csatában és kiégett lélekkel bolyong a női combok között.
„Show me your legs!”
mondta, mintha szerelmi vallomást próbálna kicsikarni a kialakult, még éppen üde románcból. Milyen érzelmekről és vágyakról vallanak neki vajon a csoda hosszú lábak?
Tengerparti üdülőhelyen találkoztak. Minden fényes és könnyű volt látszólag, csak én tudom, hogy a lány mekkora harcokat vívott minden ott töltött pillanatért és pillanatban. Légiesen kellett átsuhanni a cápák, krokodilok és elektromos ráják válogatott csapatán. Mondhatjuk, hogy sikerült, nyilván emiatt sem akartam, hogy az üdülőhelyi románcot kövesse a saját barlangjába. Az üvegbarlangba egy felhőkarcoló tetején, kilátással az üdvös végtelenségbe.
Persze, abból, amit elmesélt az ott töltött napokról, megértettem, hogy mit gondolt Baricco, amikor fehér zenéről írt. A mindentől elemelt fehér zenéről.
„Kiss me sweet!”
mondta, és a zongorához ült. Zongoráztak már magának holdfényben, átszellemülten, tengeri morajlással aláfestve? Kérdezték tőlem, és nem tudtam mit válaszolni, persze, kár lett volna kihagyni. De akkor is, a fickó veszélyes. Nincs vesztenivalója, már testi értelemben sem. Túl van annyi női lelken, szíven, combon és villanó szemeken, hogy már semmi ne érdekelje. Olyan volt vele a szex, mint egy lebegés a tengeren, láthatatlan gumimatracon, önfeledten, fehér zenére. Végtelenbe hajló és mélyről jövőn ismerős. De ez valószínűleg csak az ismeretlen ember mindent megkönnyítő ismeretlen távolságának varázsa, ha visszagondolok a későbbiekre, amikor jobban megismerték egymást, elég sok keserű hangulat idéződik fel bennem.
Jobban megismerték egymást? Lehet egy árnyékot kiismerni, amely csak a fény által, a nő által, a lábak által határozódik meg mindig? Amelynek önnön szépsége, vonzósága mindig és mindenhol csak eszköz az újabb női testek közé keveredésre? Ahol nincs cél, csak kanyarodik minden vissza az örök kérdésbe:
„What do you wear now?”
kérdezte a fickó, mint akinek nincs vesztenivalója szellemi értelemben sem. Már nincsenek számára kihívások, minden csak egy újabb számsor, aminél ügyelni kell, hogy több legyen a pozitív, mint a negatív. Ha nem sikerül: egy vagyonelem piacra kerül, ennyi. Vágtathat tovább a szélbe. De minek is vágtatna? Szeret ismerős tájakon barangolni, a három kedvenc európai városa között ingázik, furcsa kispolgárként. Azok szoktak visszajárni megszokott üdülőhelyükre, gondosan ügyelve, nehogy egy másik világ másik miliője más szokásokkal és kultúrákkal kibillentse őket komfortos örömzónájukból.
De a kispolgár örül a századszor látott görög szigetnek, olasz fürdőhelynek, arab bazárnak. Olcsó és jó. Ehhez képest hősünk boldogtalan, lebeg saját életében is és lebeg bele mások testének titkaiba. Mivégre ez az éber álom? Tisztának tiszta, teste ép, szelleme még produkál, lelke néha megzizzen, körülményei rendezettek. Vállalkozásai sínen, vagyonelemei leltárban, otthona nincs. Mert lebeg, kallódik, sodródik a három európai város között, és néha felriad:
„Send me a picture of you!”
motyogja és vicsorgó képet küld magáról. Van még benne erő, energia? Vagy mit akar üzenni valójában? Mit adnak neki az idegen lábak, kezek, testek, képek? Nem azért idegenek, mert nem lett volna mód és idő megismerni tulajdonosaikat. Csak azért, mert őt nem érdekli.
A lábak nem kötik személyiséghez magukat, suhannak a végtelen fehér térben, zongorákhoz támaszkodnak, úsznak, kisietnek a konyhába egy újabb pezsgőért, flörtölnek piros magassarkúban, átölelik a lebegő vámpír derekát, amikor ideje van az összegabalyodásnak és kilépnek bejárati ajtókon, amikor ideje van a visszatérésnek.
A lábak általam ismert tulajdonosa visszatért sértetlenül. Csurig töltve fehér zenével, türkiz tengerrel, sárga napfénnyel, csillapított vörös szenvedélyekkel és egy sötét árnyékkal, aki kísérti egyre csak lábaira vágyakozva.
