Az egyik nap még nyár volt, minden este tele reménnyel. A következő nap már tél volt, és ki sem akartad nyitni többet a szemed. Minden egyforma lett. Egyforma érdektelen. Minden felesleges vagy érdektelen lett. Megtanultál ájultan aludni, a nap nagy részében, mindig kábán, sosem igazán fáradtan, de álomtalanul.

Úgy figyelted magad körül az életet, mint ahogy egy meleg, fűtött, csendes kávézó üvegportálján néz kifelé az ember a kávéját iszogatva, csendesen. Nézted a zajos, izgága, jövő-menő emberáradatot, forgalmat és időjárási viszontagságokat, de nem voltál részese. Csak figyelted. Elméd csendes volt, a gondolatok befelé kunkorodtak. Minden távoli lett. Egyforma távoli.

És minden egyre lassabb lett. Egyre kevesebb információ, élmény és jelzés szűrődött át a külvilágból. Nem kerested az interakciót, mások is egyre inkább távolodtak. Néha egy-egy érdeklődő, számonkérő, esdeklő vagy türelmetlen hang ütötte meg a füledet, de nem törődtél egyikkel sem. Elcsendesedtek vagy elhaltak. Csend lett. Egyforma csend mindenhol.

Néha feltámadtál, minden nap más időpontban keltél, mást reggeliztél és más útvonalon mentél munkába meg haza. Mégsem változott semmi. Minden maradt idegen, távoli, tompán érdektelen, csendes és nyugodt. Túl nyugodt.

Nem voltál szomorú, csak elfelejtettél mosolyogni. Nem sírtál, ha jól emlékszem. Csak nem hiányzott senki és semmi az életedből, és te sem hiányoztál sehonnan. Nem zaklatott fel semmi, nem zavartál meg senkit, de nem is aggódál senkiért, hogy hova is tűnt. Néha beteg voltál, ilyenkor még többet aludtál és még kevesebbet éreztél.

Nem emlékszel ízekre, illatokra és élményekre? Nincsenek meg benned beszélgetések töredékei, nagy pillanatok és emlékezetes együttlétek? Mintha elhaltak volna az érzékelőid, nem? Megkóstoltál ételt és italt, de egybemosódtak az ízek. Úgy léteztél körülbelül, mint a kissé kifakult léggömb, amelyet egy jóságos kéz még egy piros korláthoz kötözött a madzagjával. De csak ez a vékony madzag tartott a realitás talaján abban az időben.

Néha beszéltünk, néha hallgattunk. Mindenki szólt pár szót magáról. Akkor fogtam fel, hogy gazdag vagy. Mármint értékes, nem vagyonos. Két-három emberre való kincsed is akad, ha körülnézel.

És nem az a baj, hogy nem szeretsz, hogy nem szeret senki, hogy nem vagy fontos, vagy hasznos. Ép vagy, egészséges, erős és gazdag. Csak rohadtul, de nagyon önző.

Nem is ide akartam jönni. Nem is így akartam élni. Nincs is kolbászból a kerítés. Itt sem angyalok az emberek. Még az infláció és a recesszió is utánam jött. Pedig őket különösen nem kedvelem. Mégsincs panaszra okom. Korábban is átutazó voltam az életemben, hát, most is az vagyok. Nekem nincs is igazi végállomásom, egy végtelenített körjárat vagyok: jó napot kívánok, a jegyeket-bérleteket kérem. Vannak emberek, helyek, események, vagy társak, családtagok, munka- és szállásadók, támogatók, barátok és mecénások, szeretők és háziállatok... dolgok, az életemben. A vonat állomásai.

Itt csak 10 percet állok, igyekezzenek, zárom az ajtókat, majd ott hosszabban időzöm, sok az átszálló és a poggyász, meg tankolnom is kell fűtőanyagot és egyebeket az útra. Ott majd lesz idő kicsit megpihenni, aztán indulás tovább. Vár a nagyvilág. Szóval, itt is csak átmenetileg vagyok.

Annak ellenére, hogy mindig nevettem azokon, akik átmeneti időszakokról beszéltek. Mintha több párhuzamos életük lenne, vagy bármikor visszatérhetnének a kezdőpontra. Hát, nincs is átmenet. Mindenki egyszer, egyenes vonalban, kisebb-nagyobb egyenetlenségekkel él, előrefelé. Nincs rükverc, nincs átmenet, csak úgy élünk.

Van, aki egy sima, csendes, falusi úton sétálva, van aki őrült, fejtetőre állítós-nyolcas hurkokkal teli hullámvasúton, egy lüktető nagyvárosban. De senki sem fordulhat vissza. Ebben olyan demokráciaféle van. Olyasmi, mint az időjárás. Adott környéken mindenki egyenletesen számolhat vele, ha szegény, ha gazdag, ha öreg, ha fiatal, ha szép, ha ronda és így tovább.

Még akkor is, ha itt is lilára festettem a falakat, felraktam a fehér függönyöket és bútorhuzatokat, kitettem a fekete-fehér családi fotókat, áthoztam a kutyám, kirakodóvásárt csináltam a konyhából, hadrendbe állítottam a laptopom és megmaradt könyveimet, akkor sem hasonlít arra a bizonyos lakásra semmi itt. Ez már egy másik átmeneti hely, egy másik átmeneti élet átmeneti időszakában. Csak a hülye állomáson való, felesleges ácsorgás állandó, az. A mit sem sejtés.

"Az egyensúly lényeges. Ez minden jó, harmonikus kapcsolatra vonatkozik. Egyensúly a bűntudatban, szégyenben és lelkiismeret-furdalásban."

(Jo Nesbo)

One more vomit pie, and I'm gonna pumpkin.

Keringtünk egymás körül, mint a csillagok. Sorsok fonódtak egybe és váltak szét, voltak, amelyek egész gombolyaggá gabalyodtak össze, mások szétfolytak, akár a víz. Volt, aki ezer szálat tartott egyetlen kezében, volt, aki még a sajátját sem tudta elkapni az eltelt évtizedek alatt. Meséljek róluk?

Rejtett romantikus volt. Nagyon várta, hogy valaki végre úgy istenigazából meglepje. Hogy lenyűgözze a tudásával, hatalmával, nagylelkűségével, szerelmével. A jóvágású szélhámosok és nyavalygó szerencsétlenek ideális prédája volt. Mindenkin segíteni akart és nagyon várta, hogy majd elismerik. Néhányan persze elismerték, mind munkájában, mind a magánéletben.

De tudjuk, hogy megy ez. Aki nem hiszi el magának, hogy értékes, annak mondhatják akárhányszor, örökre kishitű marad. És ezt a töketlenek és a szélhámok ügyesen ki is használják.

Kihasználta az apja, a testvére, az első szerelme, a férje, a fia, az élettársa, akivel a válása után jött össze, a kollégái és a szomszédai is. Megfelelési kényszere volt. Teljesítési és megfelelési kényszere. Mindig mindenkinél jobban akarta tudni, többet akart letenni az asztalra és sikeresebben akarta csinálni. Ez szinte mindig így is lett. Emiatt nem volt túl népszerű. Ki szereti a másik sikereit nézni a maga töketlenkedéséhez képest?

Tulajdonképpen nagyon megkeményedett ettől, hogy mindenkiben csalódott. Olyan magasra rakta a mércét, amit ő maga sem tudott átugrani, se más. Ezért aztán mindenkire haragudott kicsit, persze, magára is. Meg az apjára, a testvérére, az első szerelmére, a férjére, a fiára, az élettársára, a kollégáira és a szomszédaira. Nincsenek tökéletes emberek, ezért a világra is haragudott.

Meg is lepődtem, amikor tapasztaltam, hogy ezen a furcsa, félig embergyűlölő szemléleten pont azok az emberek ütöttek rést, akik nem nagyon becsülték őt. Annyira nem foglalkoztak vele, annyira semmibe vették, mint ő magát. És ez ismerős érzés volt neki, tehát tudta kezelni. És persze kiváltotta a megfelelési kényszerét, szóval ezeknek az embereknek próbált segíteni, melléjük állt emberileg és anyagilag, amikor csak akarták. Nem volt szeretetteljes, meleg viszonyban ezekkel az emberekkel, dehogy.

Én ezt láttam, és nekem kicsit szimpatikus volt amúgy. Egy munkahelyen dolgoztunk, és tetszett az elhivatottsága, a tudása, a szorgalma, amivel a munkához állt. Az én dolgomat megkönnyítette a rengeteg félhülye, arrogáns barom és lusta dög mellett. Kicsit próbáltam vele barátkozni, de hát nem volt egyszerű. A kedvességgel és az odafigyeléssel nem sokat tudott kezdeni, sőt, mintha kicsit le is nézett volna emiatt. Mintha egy gyenge, másodrendű ember lennék. Persze, amikor jobban megismertem, és láttam, hogy az emberek hogy bánnak vele és ez belőle mit vált ki, már összeállt a kép.

Kivívtam a tiszteletét, amikor elküldtem a bús picsába.

És ez tetszett.

Rossz hír, hogy nem minden rejtvénynek van megoldása, nem minden krimi végén derül ki, hogy ki a gyilkos, és nem minden hős nyeri el méltó jutalmát. Nincs végső igazságosság. Néha a dolgok feltáratlanok maradnak. Élünk, legjobb tudásunk szerint, kisiklunk és újra pályára tesznek. Defektet kapunk, de általában akad egy pótkerék, vagy legalább, aki bevontasson. A sötét oldal is csak egy színre alapul. Egy tisztességes, vallásos családból nézve egy nemzetközileg befutott médiacsillag lehet a legmélyebb fertő szimbóluma, fekete bárány, de egy drogosokkal teletömött rehabilitációs intézet szempontjából csak egy potenciális, kedves, új ügyfél. Még bármi lehet belőle, mondjuk szürkül a Fekete Bárány.

Mondjuk nem fejlődtek ki a gyökerei. Puhán tapogatózik, araszol előre a sötétben (vagy néha félhomályban), és ez nem jó. Nekem nem jó. Nyűgös, nyirkos, nyavalyás? Értem, ingoványos a talaj, rosszak a beidegződések, károsak a szokások. Persze, mindenkinek más - a kölcsönös idegesítés érdekében. Nyögvenyelős, egymás vállán sírós, elidegenedős és hüppögve vagy dühöngve újból erőt merítős. Egymással alkudozós, zsarolós, gesztusokat provokálós.

Néha felsziporkáz, szórakoztat, elámít, de végül is elkeseredett. Alapvetően ki- és beszámíthatatlan. Időszakonként mindennap jelentkezik, nem másért, mint a Végső Válaszért. Ja, az könnyű! 42. Miért nem olvas Douglas Adams-et? Don't panic! Időnként eltűnik, hogy utána jól megfontolt, lassan artikulált és körülhatárolt mondatokkal prezentáljon végső válaszokat, megigazulást és fölényesen kijelentse, ő már soha többet nem tudna olyan kétségbeesett lenni, mint volt korábban. Hiszen az eltelt teljes két hét (?) mindenre választ kínált. Aztán persze újra szétesik.

Olyan szívesen bíztatnám, hogy ne félj, minden jóra fordul, és később könnyebb lesz. De ez nem igaz. Van, akinek könnyebb lesz. Van, akinek sikerül, aki jó helyen makacskodik, emberére talál és mondjuk néhány léggyökeret földbe márt és célra tart. Van rá példa, persze, hogy saját családot, céget, akár birodalmat vagy országot és hagyományt alapít, és működik. De legtöbbször nem. Mert nem hisz benne valójában, hogy létezik ilyen. Semmi víziója, csak a "több kell, jobb kell, más kell". Vedd és vidd. De mit??

A segítő szándékúakkal mondjuk egész jó. Kényelmes. Ők olyan Normálisnak Mondható Emberek, akik vagy a ritka számban megtalálható, gyógyult (vagy éppen valaki/ valami/változatos függőségek miatt stabil) defektesek köréből származnak, ezért megértőbbek, vagy volt olyan hozzájuk közel álló ember, aki ilyen volt, és tudják, hogy körülbelül hogy kell az ilyet kezelni. Tőlük sok jót lehet kapni, rejtély, hogy a saját ügyeiken kívül hogy van még idejük mások hülyeségeire, különösen, ha azok annyira távol állnak attól a támogató közegtől, amibe ők hazatérnek. És hogy nem sokallnak be? És hogyan tudnak még másokra is odafigyelni, pedig sokkal több időt, energiát áldoznak a sajátjaikra egy rövid időszakban is akár, mint kisiklotték családtagjai egymásra vagy magukra éveken át sem?! És tudnak.

És hát ott vannak a Félvakok. Akik annyira világjó helyzetbe keveredtek valahogy, hogy fogalmuk sincs, mennyi „állatot” hord a hátán a föld. Vígan belemasíroznak bármely pszichopata, szociopata és szadista szeánszára egy jó naiv körbecsodálkozásra. Kihasználhatóak, manipulálhatóak, meg lehet próbálni őket kisiklatni. Szépen apróra gyalulni. Csodák-csodájára nagyon sokszor nem sikerül. Aki alapvetően jó háttérrel indul, és oda is figyelnek rá, azt nem lehet egykönnyen kibillenteni. Egy darabig lehet box-zsák, de előbb-utóbb feltűnik neki, hogy nem olyan a hangulat, mint elképzelte. És amikor elmúlik az a motiváció vagy kötődés, ami alapot adott a kihasználhatósághoz, némi rekreáció után újra elindulnak egy pszichopatát keresni. Nem is mindig sértődnek meg, vagy keserednek el. Mert nem hisznek a szemüknek.

De valahol a szívem mélyén mégis irigyeltem őket, hogy honnan van ez az erő is, amivel nyugtázzák a sors pozitív vagy negatív eseményeit. Belenyugszanak abba, amivel bírkózni kell, és elfogadják nyugodt szívvel, amit ajándékba vagy erőfeszítéseik eredményeképpen kapnak, mert úgy tudják, hogy megérdemlik. Nem a múlttal vagy a jövővel vannak elfoglalva. Hogy mit csináltam a múltban, ami miatt én biztos nem érdemlem ezt meg, vagy úgyis elkövetek valamilyen hibát, és akkor ettől a jó dologtól majd megfosztanak, mint érdemtelent. Nem is nézegetik a rossz dolgokban sem a (t)rendet, jaj, istenem, hányadik istencsapása már ez, és persze: mi jöhet még?! Mert ez önsajnálat lenne, aminek meg mi értelme, ugye?